2016. július 28., csütörtök

A blog első versenye, avagy Indítsuk be a blogot! - LEZÁRVA!

Chaio emberek! 
Először is egy kis prédikáció a következő fejezetről: igazándiból fogalmam sincs, hogy mikorra készül el, de remélem hamarosan megszánnak a fentiek egy kis ihlettel, s jönnek majd a billentyűkoccanások. Minden esetre köszönöm az eddigi feliratkozókat, kommenketet. Legyetek csak még többen! *huncut, örömteli fejet vág, és dörzsölgeti a tenyereit*  

Nos, csapjunk is a közepébe. 
Mivel mostanában egyre több történetes blogon találok egyfajta "beindító" blogversenyt, ezért én is úgy döntöttem, hogy kipróbálom, mennyire hatásos. Szóval igazából már rég szerettem volna ezt megcsinálni, viszont csak most jutottam el odáig, hogy bele is kezdjek, tehát lássuk is, hogy mit kell tennetek, hogy ti is a verseny résztvevői lehessetek:


2016. július 23., szombat

Chapter 02 - Drága testvérem...


Szép napot!
Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam eddig elkészíteni a részt, hisz rengeteg munka van mostanában a ház körül, mert járó lapoznak, s a pótvizsgára is tanulnom kell(igen, megbuktam...).
Ja, s "új" nevet kaptam itt is, és a facebook-on is, szóval Ciara N. Malone-ként leszek ezentúl jelen. De nem szeretném húzni a szót a sok baromsággal, amit itt ki tudnék magamból ereszteni, szóval jó olvasást kívánok mindenkinek.
Utóirat: köszönöm a +4 feliratkozót! ♥


Üdv,
Ciara N. Malone

***

A hangosbemondó hangjára ébredtem fel. 
- A leszállást megkezdtük. Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket. - Megfogtam az övet és becsatoltam, majd visszatértem eredeti pózomhoz. Könyököm az ablakhoz támasztottam, s arcom beleengedtem a tenyerembe. Nagyot sóhajtottam, mikor pár száz méter magason megpillantottam az aprónak tűnő házakat a magasból. Aztán ahogy egyre közeledtünk, csak nőttek. Végül a leszállópályára tévedt a tekintetem, ahol egy repülő szállt le előttünk. Mi követtük annak leszállópályáját, majd közvetlen mögötte megálltunk. Minden utas kiszállt a gépből, s a csomagjaink után kutattunk. Mikor megleltem a bőröndöm, meglepetten néztem körbe, hogy akik körülöttem voltak a reptéren, szinte csak Japánok voltak. Alig lehetett látni néhány megszokott arcú embert. Mikor kiléptem a reptér elé, csak a száguldozó taxikat láttam magam előtt. Egy pont üresen állt a leállósávba, amelyet gyorsan le is stoppoltam. Bevágtam a csomagtartóba a bőröndöm és bevágódtam a hátsó ülésre. 
- Beszél angolul? - kérdeztem. 
- Egy jó sofőr a világ összes nyelvén tud alapszinten - mosolygott, majd belenézett a tükörbe, hogy lássa arcomat. Látván, hogy mosolyog, az én szám is vigyorra húzódott. 
- Az Aokigahara erdő melletti hotelbe el tudna vinni? - kérdeztem rá finoman, mintha én készülnék oda menni meghalni. 
- Tudja maga milyen veszélyes az a környék? Tisztában van azzal, hogy az az erdő azt láttat magával, amit akar?! - akadt ki végül.