2016. június 24., péntek

Chapter 01 - Visszaemlékezve a múltra


Sziasztok!
Mint az előző bejegyzésben elmítettem, hogy hamarosan ki fog kerülni az első rész, be is teljesedett. Nem szeretném nagyon húzni a szót, viszont meg szeretném köszönni a már blog legelső bejegyzésénél feliratkozó két követőt. Nagyon sokat segítettetek, és el sem hiszitek mekkora örömmel írtam ezt a részt. (Csak hát épp nem örömről szól.) De nem is számít, hogy miről szól és miről nem, szeretnék jó olvasást kívánni hozzá. 

Ölelés,
Annabelle

***


A legnagyobb hibákat mindig akkor követjük el, amikor gondolkozás nélkül cselekszünk, hozunk meg döntéseket. Emlékszem, kiskoromban soha nem volt baj, hogyha valamit rosszul csináltam. De ahogy az ember felnőtté válik mind testileg és szellemileg, kialakul az igazi természetünk és vele együtt a hirtelen cselekedetek, amik legtöbbször a legrosszabbkor születnek meg. Olyankor nem gondolkozol, csak mész és mész előre, mint egy eszeveszett, dühös bika.
Mielőtt Sam elköltözött Japánba, minden rendben volt. Na, jó, nem minden, de a dolgok nagyja igen sőt, még lelkileg is a helyén volt nagyjából. De egyszer volt egy rémálma. Azt álmodta, hogy ő ölte meg a szüleinket. Újra elkezdett hegeket vagdosni az alkarjára és ismét depresszióba esett. Nem volt elég, hogy Sam így is depressziós volt, amiből alig sikerült kigyógyulnia, de még ez rátett egy lapáttal és még súlyosabbá tette a helyzetét. Egyfolytában azt hajtogatta, hogyha akkor tovább erősködött volna, hogy maradjanak otthon velünk, akkor még talán mindig élnének. Sam szíve teljesen darabokra hullott, mikor meglátta a holttestüket. Ahogy körül írta őket, valami borzalmas látvány lehetett. Az egész akkor kezdődött, mikor anya és Sam összevesztek azon, hogy az egyik iskolatársa át szeretett volna jönni, aludni, de nem engedték meg a szüleink. 




*Visszaemlékezés*



- Kicsim értsd meg, nem jöhet át aludni, mert elmegyünk itthonról - guggolt le húgomhoz anyánk és lesimította a könnycseppeket arcáról. 
- De a nagyi itt lesz anya, kérlek! 
- Nem lehet. Nem érted meg kislányom? - állt fel és visszaült a konyhapulthoz.  Beleivott a narancslevébe és újra húgomra nézett, aki kiabálni kezdett vele.
- Nem! Miért vagytok velem ilyenek? De persze Jaynek mindent megengedtek! - rohant az emelet felé egyenesen a szobánkba. Már én is majdnem elsírtam magam. Nagyon szerettem volna én is, ha átjön a barátja, viszont inkább nem szóltam egy szót sem, mert lehet, hogy mind a ketten szobafogságot kaptunk volna. Inkább én is felrohantam a szobánkba, s néztem, ahogy Sam az ágyról mindent szanaszét dobál. Ő órákon át sírt késő estig, egészen addig, amíg anyáék meg nem indultak vacsorázni a főnökükkel, a három utcával arrébb levő étterembe. Persze kocsival mentek, nem akartak fagyoskodni este, mivel kora tél volt. Mi kint játszottunk a nappaliba a barbi babáinkkal. Sam kifutott a konyhaajtóba, hogy bezárja, és ne tudjanak elmenni. Rácsimpaszkodott anya lábára és csak szorította, szorította, el nem engedte. Ott lógott anya lábán, mint egy csimpánz. Szemeit összeszorította, hogy a szemgödreiben levő könnycseppek ki ne csorduljanak. Látszott húgomon, megbánta a veszekedést. 
- Ne menjetek el! Sajnálom! - Sam odarohant az ajtóhoz, hogy bezárja előttük, majd anya lábába kapaszkodott, akár egy csimpánz. Mikor nagyira néztem, aki anyát és Sam-et nézte és közbe vigyorgott, nekem is mosolyra húzódott a szám. Nagyon szeretem őt. Nem tudom, mi lenne nélkülünk vele. Ő nem olyan, mint egy bébiszitter. A mi bébiszitterünk, velünk néha nagyon bunkó. A nagyi hozzá képest egy angyal. Bár van, mikor begurul.
- Kislányom... - Anya a húgommal a lábán próbált arrébb araszolni, több-kevesebb sikerrel. Én továbbra is karba tett kézzel álltam az ajtó mellett és vártam, hogy végre észrevegyenek. No, nem mintha feltűnési viszketegségem lenne, viszont a mai nap csak Sam-ről szólt. Mikor végre újra felpillantottam, apa arcát láttam magam előtt. Kezem gyorsan nyaka köré fontam és rácsimpaszkodtam. Ő felállt, s megpörgetett párszor, mire hangos nevetésbe kezdtem. Amikor letett mélyen barna szemébe néztem, ami csillogott, mint az égen fent ragyogó csillag. Nem tudom mitől csilloghatott a szeme, lehet a büszkeségtől, vagy akár a boldogságtól. De láttam rajta, hogy boldog, leírta az arca. Egy másodpercre félre pillantottam, de már nem volt előttem, hanem anyám mellett volt, aki felém tárta karját. Alig hallhatóan sóhajtottam, majd vigyorogni kezdtem, s édesanyám karjába vetettem magam. Egy puszit lehelt a homlokomra, s felállt.
- Biztos ne hívjam át a bébiszittert? Elbírsz velük, mama? - Fordult oda nagyihoz, aki épp a mosogatóba pakolta bele a vacsorán összekent tányérokat.
- Persze, hisz olyanok, mint az angyalok - húzta széles vigyorra ajkait. Odacsoszogott hozzánk, majd ő is elbúcsúzott szüleinktől és kitessékelte őket az ajtón. Miután kiléptek, Sam és én kitelepedtünk az ablakpárkányra, hogy onnan nézhessük a kocsival távozó szüleinket. Akármennyit is veszekszünk velük, de szeretjük őket mindennél jobban, hiszen ők mégis csak a szüleink. Mikor a kocsi elhajtott a ház előtt, leszálltunk az ablakból, s visszamentünk a nappaliba a játékainkhoz. Sam megfogta az egyik babát és letekerte a fejét, majd megfogott egy másikat is, annak is lecsavarta és mindegyiket belehelyezte az ellenkező bábu testébe. Kicsit furcsa látvány volt, mivel az egyik baba teste sötétebb volt, mint a feje, a másiknál pedig fordítva. Én csak néztem őt, hogyan öltözteti fel a babákat különböző ruhákba. Az egyiket rózsaszín szoknyába és piros trikóba öltöztette egy fekete kopogós cipővel a lábán, míg a másikat egy fekete trikóba, fekete nadrágba és egy kék tornacipőbe bújtatta. 
- Gyertek fürdeni lányok - szólt be a nappaliba nagyi. Mindegyikőnk ledobta azt a játékot, ami épp a kezében volt, s megindultunk a fürdő felé. Nagyi jó habos fürdővizet csinált a lenti fürdőszobában. Vidáman kentük ki egymás arcát fürdőhabbal. A fürdés nem tartott sokáig, csak fél óráig. Plusz még a felöltözés volt negyed óra, viszont az csak Sam-nél. Ő mindig lassabban öltözik. Miután megvoltunk, visszamentünk a nappaliba, összeszedtük a játékokat és felmentünk a szobába. Ismét elkezdtünk a bábukkal babrálni, mindenféle stílust összekeverve. Egészen addig ezekkel szórakoztunk, ameddig nem hallottuk begurulni a garázsba a kocsit.
- Nagyi! Nagyi! Megjöttek! - kiabáltuk egyszerre, s felugrottunk a vendégszobának az ágyára, ahol nagymamánk feküdt félálomban.
- Gyertek, menjünk le - mászott ki az ágyból. Mikor a lépcsőhöz értünk, egy hatalmas durranást hallottunk és egy kerékcsikorgást. A nagyi azonnal lefutotta lépcsőn, egyenesen ki az ajtón, mi pedig utána. Szánk tátva maradt, mikor a nagyi elordította magát. Pár percre szinte jéggé dermedtünk. Sam futott oda először az ajtóhoz.
- Takarjátok el a szemeteket! - kiabált oda a nagyi, s én, mint szófogadó kislány el is takartam. Viszont Sam nem.



*Visszaemlékezés vége*



- Jason, tudni kell Sam-ről, hogy önfejű, depressziós - pakoltam cuccaim a hatalmas bőröndbe azzal, hogy indulok a leghamarabb induló repülővel - és mindenre képes. - fejeztem be a mondatot.
- Tudom drágám, de akkor legalább ne az éjszaka közepén indulj el, hanem holnap reggel - fogta meg a kezem. Lassan oldalra fordítottam a fejem és szúrós szemekkel néztem rá.
- Tudod te, hogy hogy féltem?! Pedig már kezdtem örülni, hogy meggyógyulhat. Csak Ő maradt nekem anyáék halála után, ezt te is tudod. Aztán meg abból a hotelből is már öt napja hívtak fel utoljára, hogy akkor tűnt el. Féltem, de te nem tudod milyen ez. Vagy tévedek? - húztam össze a nehezen összecsukódó bőrönd cipzárját. 
- Igen, tudom. Mert nekem is van, kit féltsek - fordított maga felé.
- Szeretlek Jason, de értsd meg, el kell mennem. Majd felhívlak, ha odaértem - adtam szájára egy csókot, s kiléptem az ajtón magam után rángatva a bőröndömet. Tudom, hogy nehéz eset vagyok, de a húgomért mindent megteszek. Ő a mindenem, csak ő maradt nekem a családból és nem veszíthetem el. Akár az életem árán is, de meg kell védenem. Minden egyes lépésemnél azon gondolkoztam, hogy most merre járhat, mit csinálhat. Vagy rosszabbik esetben mit csinálhatnak vele. Belegondolni is rossz, hogy valami baja esik nem, hogy még meg is történjen. Minden egyes léptemmel közelebb kerültem hozzá. De nem éreztem, hogy ott van mellettem a szívemben. Köztünk egy kivételes kapocs van. Ő látta, ahogy anyát és apát lemészárolják. Én viszont nem. Én eltakartam a szemem. Ő pedig meglátta. Bár én láttam volna azt, amit ő. Vagy legalább mindketten. Most nem kellene itt aggódnom miatta. Kettőnk közül mindig ő volt az erősebb. Én, hogyha már csak egy kis karcolásom volt, elsírtam magam. Viszont ő akkor sem sírt, mikor hét éves korában meg kellett műteni a térdét. Bátor lány, nem fél semmitől és senkitől. Ezért féltem a leginkább. Akármi baja van, sohasem mondja el. Mielőtt elment Japánba azelőtt két héttel engedték haza a kórházból saját felelősségre. Őrült egy nőszemély.
Ahogy beértem a város közepébe, egyenest a taxi állomást céloztam meg. Amikor láttam egy üres taxit leintettem, cuccomat bepakoltam a csomagtartóba és beszálltam.
- El tudna vinni a reptérre? - kérdeztem, s előre nyújtottam a pénzt. 
- Természetesen - váltott egyet, kivette ujjaim szorításából a pénzt, és elindultunk. A kezeim remegtek. Nem tudtam másra gondolni, csak Sam-re. Nem mertem belegondolni mi lesz velem, ha odaérek és az a hír fogad, hogy meghalt. Egyszer csak kitört belőlem a sírás és egészen a reptérig nem bírtam abbahagyni. Az egész hátsó tér könnyekben úszott és szerintem már a sofőrnek is az idegeit feszegettem, mert szorította a kormányt. Kisebb-nagyobb sikerrel abbahagytam a bőgést és próbáltam úgy viselkedni, mint egy felnőtt, nem pedig kisbaba módjára.
- Köszönöm a fuvart és a türelmet is. Tudja, teljesen kikészültem lelkileg… - Mondtam előrehajolva a sofőrhöz.
- Semmi baj. Egy jó sofőr mindig meghallgatja a szállítandó ember búját-baját – mosolygott. Az én ajkam is kisebb fajta mosolyra húzódott, s kiszálltam az autóból. Odasétáltam a csomagtartóhoz és kivettem a cuccom. Megütögettem a kocsi tetejét azzal, hogy indulhat a sofőr. Egy hatalmas sóhajtás csúszott ki a számon. Ahogy körbenéztem egy hatalmas épület állt előttem. Ahogy közeledtem, a fotocellás ajtó kinyílt előttem. Majd a másik is. Az épületen belül mindenhol emberek voltak, alig volt üres hely. Ahogy körülnéztem, mindenki szomorú volt. Kivéve egy csoport fiatal iskolást, akik egy „Wellcome, Annaeri” feliratú táblát tartottak a magasba. Egyenesen a recepcióhoz igyekeztem magam után húzva a bőröndöt, aminek a kereke néha-néha megakadt egy-egy feltört csempébe. A recepciónál hatalmas sor állt. Megkerestem azt a sort, amelyik a legrövidebb volt, s odaálltam minden motyómmal. Fél óra múlva végre rám került a sor. A bőröndöt nekitámasztottam a pultnak, s hozzákezdtem mondandómhoz.
- Jó estét! Japánba mikor megy a legközelebbi átszállás nélküli repülő? – tettem alkarjaim a pultra és kíváncsian néztem az idős nő arcát.
- Jó estét. Pontosan tizenegy óra húsz perckor. – mosolygott. – Nemsokára be is mondják.
- És melyik pályáról indul?
- A négyesről – bólintottam egyet és tovább álltam. Kerestem a nagy tömeg közt egy ülőhelyet, ami viszonylag közel volt a négyes kapu bejáratához. Ránéztem a recepciópult felett elhelyezett hatalmas órára, ami pontosan tizenegy órát mutatott. Zsebemből elővettem a telefonom. Arra gondoltam, hogy felhívom Jason-t, viszont jobbnak láttam, ha akkor hívom, mikor leszálltam a repülőről Tokyo-ban. Azzal a mozdulattal, ahogy kiszedtem, vissza is csúsztattam a telefont a zsebembe. Ahogy eltűnt a zsebembe a hófehér telefon, eszembe jutott, hogy nem vettem jegyet. Megfogtam a cuccom, visszasétáltam a pulthoz, s ismét vártam.
- Jó estét. Egy jegyet szeretnék kérni Japánba Tokyo-ba, a tizenegy óra húszas járatra – nyújtottam oda a készpénzt az ablakon keresztül. A nő kivette a kezemből és átnyújtotta a jegyet. Most már nyugodtan baktattam vissza az elhagyott helyemre. Megint ránéztem az órára, ami tizenegyet ütött. Pont akkor szólalt meg az a harang. Már csak húsz perc és indulás. El sem tudom mondani, hogy mennyire félek attól, hogy elveszítem a húgomat is. Nem tudom, mi lenne velem nélküle.
- Kérjük tisztelt utasainkat, a Tokyo-ba tartó bőröndöket és egyéb dolgokat adják le, majd kezdjék el a felszállást a járműre - szólalt meg a hangosbemondóban egy férfihang körülbelül tíz perc múlva. Megindultam a kapu felé, mely azt vizsgálja, hogy nincs-e az utasoknál veszélyes tárgy.  Mikor sorra kerültem, felpakoltam a vizsgálóba beleépített futószalagra a bőröndöt és átmentem a kapun. A kapu nem sípolt be, csak egy zöld pötty kezdett villogásba az egyik oszlop tetején. 
- További jó utat! - nyomta kezembe az őr a bőröndöt. Kedvesen rá mosolyogtam, s bőröndöm  magam után rángatva elindultam a beszállókapu felé, ahol rengeteg ember tolongott előttem. Megvártam, míg szinte mindegyik leadta a jegyét, s én is úgy tettem, majd megindultam a tolongó tömeg után. Kiértünk a felszállóra, s egyenest a repülő felé vettük az irányt, ahol a stewardess már várt minket a csomagtérnél. Kedvesen mosolygott minden, a csomagját leadó embernek. Látszott rajta, hogy fáradt, de ez a munkája, ki kell bírnia. Úgy ahogy nekem is ki kell bírnom a megállás nélküli hajtást a fényképezésnél, átformázásnál, retusálásnál és minden egyéb dolognál éjjel-nappal. Minden szabadidőm és munkaidőm elmegy a fotózásra. 
Mikor mindenki felszállt a gépre, a kapitány beleszólt a bemondóba.
- Kérem kedves utasaikat, csatolják be biztonsági öveiket, míg el nem érjük a kétezer méter magasságot. - Megfogtam az övet és becsatoltam. Nagy nehezen minden a helyére került. Fél óra múlva a stewardess egy kocsi finomsággal állított be az turista osztályra. De én mégis az ujjammal idegesen doboltam combomon, s egész idő alatt az ablakból a felhőket néztem, mit sem törődve másokkal. 




14 megjegyzés:

  1. Szia.

    WOW! Nagyon tetszett a rész, remélem megtalálja Sam-et. Várom a következő részt, remélem hamar meglesz. Tűkön ülök a kíváncsiságtól, mi is lesz vele Japánban. :D Sok szerencsét.

    Ölel,
    Kanna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett :)
      Nem tudom mikorra várható a következő rész, minden esetre igyekszem vele. :)

      Puszi,
      Annabelle

      Törlés
  2. Szia!
    Nekem személy szerint eléggé megtetszett ez a blog,a film is nagyon Bejött,utána elkezdtem kutatni ez az erdő iránt,és elegge felcsigázott ez a téma.
    Ujjongtam,mikor rátaláltam a blogodra,es mit ne mondjak eddig nem kellett csalódnom. Nagyon tetszik a történet felvezetése,az alaphelyzet,de Legfőképpen,hogy horror témájú.
    Köszönöm,hogy elkezdted.
    Én követni foglak.
    Szép napot kívánok! :) xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen a pozitív véleményeket, s örülök, hogy tetszik eddig a sztori :)

      Pusz,
      Annabelle

      Törlés
  3. Drága Annabelle!
    Mint mondtam korábban, érdekel a történeted, és most végre eljutottam odáig, hogy elolvassam ^^
    Nagyon tetszett a rész, főleg a visszaemlékezés, azt hiszem, a végén levegőt is elfelejtettem venni :o
    Mindenesetre várom a következő részt, kíváncsi vagyok, milyen lesz Tokyo, és remélem, megtalálja Sam-et!
    Addig is szép napot :)
    Pussz: Babu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Miriel!
      Köszönöm a kedves szavakat ^^
      Remélem a következő rész is ilyen jóra fog sikeredni. :)

      Ölel,
      Abelle

      Törlés
    2. Amúgy a Babu-t használom keresztnévnek :D

      Törlés
  4. Drága Babu!

    Nagyon megfogott a téma, rögtön mikor elolvastam a tartalmat, remek elképzelés! Ügyesen fokoztad az izgalmakat már a fülszövegnél is. Alig várom, hogy beinduljon a történet, mindenképpen nyomon fogom követni! :)

    Ölel,

    Dorothy L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm a pozitív visszajelzést!
      Örülök, hogy tetszik a történet, remélem maradsz is a megfigyelőim közt! :)

      Ui: kicsit tévesztettél név terén, viszont nem baj :D

      Ölel,
      Annabelle

      Törlés
    2. Jaj bocsánat, összekeveredtem a kommentek között :D

      Törlés
  5. Hű, hát ez tényleg... Igazán... Hű.
    Elképesztő volt, teljes mértékben bele tudtam élni magam a történetbe.
    Gyönyörű a szókincsed, választékosan fogalmazol, minden sort imádtam.
    Várom a következő fejezeteket. ^_^
    Hatalmas ölelés; Ciara ××

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kedves szavakat drágám! ♥
      Hamarosan elkészül a második fejezet is :3

      Ölel, Abelle

      Törlés
  6. Szia!
    Már az indulása óta tervezem, hogy elkezdem olvasni a blogodat, de végül csak most jutottam el idáig. Az eddig hallottakból (igen, csak jókat hallottam rólad ^^)egy izgalmas történetre számítottam, és bár még csak egy fejezetet olvastam el, de már most sikerült felkeltened vele az érdeklődésemet.
    A fejezet elején érdekesnek találtam a történetvezetést. Magáról a főhősről alig tudtunk meg valamit, ő inkább csak külső szemlélő volt, a reflektorfény a testvérére, Samre irányult (akirőle egyébként sokáig nem tudtam eldönteni, hogy fiú vagy lány, ahogy a beszélőről sem). Nagyon tetszett ez a megoldás, már csak a szokatlansága miatt is.
    A múltbéli jelenetnél annyira nem tetszett, hogy kiírtad, hogy visszaemlékezés. A bevezetőből értelemszerűen következett egy visszatekintés, ahogy a végén is elegánsabb megoldás lett volna, ha visszavezeted az olvasókat a jelenbe.
    Először nem értettem, hogy miért írod le olyan részletesen, ahogy a szülők elindulnak otthonról. Úgy voltam vele, hogy egy visszatekintés valami jelentőségteljes jelenetről szóljon, ne egy kislány hisztijéből. Aztán a végére megértettem - így sokkal hatásosabb volt. Hogyha simán leírod, hogy meghaltak a szüleik, a sokat látott olvasó csak megvonja a vállát, és megy tovább, de így nem tudtunk átsiklani a történtek felett. A búcsúzkodás így visszagondolva tragikussá vált, az utolsó mondatok és ölelések pedig jelentőségteljesebbekké.
    A fejezet további részében a főszereplő lány (hogy is hívják?) utazásáról olvashattunk. Ez a rész már nem tartalmazott annyi izgalmat, így inkább az apróságokra hívja fel a figyelmet, igyekeztem mindent megragadni, hátha abban van egy későbbi megoldás. Csakhogy ehelyett többször inkább hiteltelen, életszerűtlen jeleneteket találtam, amiket bár ki lehet magyarázni, de ezek az indokok nékül egyszerűen furcsák voltak. Ilyenekre gondolok:
    1. amikor a lány beszáll a taxiba és rögtön átnyújtja neki a pénzt. Honnan tudja, mennyit adjon? Én eddig akárhányszor taxival utaztam, mindig a végén kellett fizetni, akkor volt meg az idő/távolság.
    2. a lány először odamegy megkérdezni, mikor indul a következő repülő, aztán visszaül merengeni. Aztán később visszamegy, és vesz egy jegyet. Nos, először is Sam már öt napja eltűnt, vagyis az út nem lehetett olyan hirtelen. Tehát a lánynak lehetett volna ideje jegyet venni az interneten, ahogy a legtöbben szokták, vagy legalább megnézni, mikor indul repülő.

    A fogalmazásod jó, teljesen érthető, amit írsz, és ami a legjobb, hatást is tudsz elérni vele. Ez eddig leginkább a visszaemlékezős jelenetnél sikerült, de az egész fejezetet egyfajta feszültség járta át, ami nagyon tetszik. Ennek ellenére azonban volt néhány magyartalan mondat, szóismétlés, hiba. Amire így utólag emlékszem, a "csimpánz" szó volt, ami a visszaemlékezésben zavaróan gyakran szerepelt, csakúgy, mint a "csimpaszkodik". A másik, ami szemet szúrt, a Tokyo. Magyarul írsz, még ha külföldi helyszíneken is játszódik, így a magyar helyesírással kellene leírni: Tokió.
    A karakterábrázolásod kivételes. Bár a beszélőnek még a nevére sem emlékszem, és Sam csak gyerekként szerepelt egy visszaemlékezésben, már most úgy érzem, hogy ismerem (valamennyire) a szereplőidet. Mindkét testvér személyisége különleges, egyedi, nem csak dróton rángatott bábuk, hanem hús-vér emberek.
    Összességében tehát nagyon tetszett az első fejezet, erős indítás volt. Gratulálok hozzá :)
    Szimy

    VálaszTörlés