Chapter 02 - Drága testvérem...

Szép napot!

Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam eddig elkészíteni a részt, hisz rengeteg munka van mostanában a ház körül, mert járó lapoznak, s a pótvizsgára is tanulnom kell(igen, megbuktam...).
Ja, s "új" nevet kaptam itt is, és a facebook-on is, szóval Ciara N. Malone-ként leszek ezentúl jelen. De nem szeretném húzni a szót a sok baromsággal, amit itt ki tudnék magamból ereszteni, szóval jó olvasást kívánok mindenkinek.
Utóirat: köszönöm a +4 feliratkozót! ♥

Üdv,

Ciara N. Malone

***

A hangosbemondó hangjára ébredtem fel. 

- A leszállást megkezdtük. Kérjük kedves utasainkat, kapcsolják be biztonsági öveiket. - Megfogtam az övet és becsatoltam, majd visszatértem eredeti pózomhoz. Könyököm az ablakhoz támasztottam, s arcom beleengedtem a tenyerembe. Nagyot sóhajtottam, mikor pár száz méter magason megpillantottam az aprónak tűnő házakat a magasból. Aztán ahogy egyre közeledtünk, csak nőttek. Végül a leszállópályára tévedt a tekintetem, ahol egy repülő szállt le előttünk. Mi követtük annak leszállópályáját, majd közvetlen mögötte megálltunk. Minden utas kiszállt a gépből, s a csomagjaink után kutattunk. Mikor megleltem a bőröndöm, meglepetten néztem körbe, hogy akik körülöttem voltak a reptéren, szinte csak Japánok voltak. Alig lehetett látni néhány megszokott arcú embert. Mikor kiléptem a reptér elé, csak a száguldozó taxikat láttam magam előtt. Egy pont üresen állt a leállósávba, amelyet gyorsan le is stoppoltam. Bevágtam a csomagtartóba a bőröndöm és bevágódtam a hátsó ülésre. 

- Beszél angolul? - kérdeztem. 

- Egy jó sofőr a világ összes nyelvén tud alapszinten - mosolygott, majd belenézett a tükörbe, hogy lássa arcomat. Látván, hogy mosolyog, az én szám is vigyorra húzódott. 

- Az Aokigahara erdő melletti hotelbe el tudna vinni? - kérdeztem rá finoman, mintha én készülnék oda menni meghalni. 

- Tudja maga milyen veszélyes az a környék? Tisztában van azzal, hogy az az erdő azt láttat magával, amit akar?! - akadt ki végül. 

- Igen. De csak a húgomat keresem. Állítólag ott, abban az erdőben tűnt el. 
- Nem lenne szabad odamennie - csóválta meg fejét, majd beindította a kocsit és elhajtottunk a reptérről. A repteret követő, körülbelül ötszáz méteren egy tó volt körülvéve kisebb-nagyobb sátrakkal. Ahogy a nap kezdett lassan elbújni, úgy sötétedett vele együtt az erdő. Az eget többségében szürke felhők borították be. Mintha egy vihar lenne készülőben, de semmi nyoma nem volt. Néhány madár valószínűleg tényleg megérezte az említett vihart, mert ijedten repdestek menedéket kutatva. A tavat elhagyva beértünk Tokyo-ba. Gyönyörű világítása volt minden belvárosi épületnek. Ahogy egyre beljebb haladtunk a városba, a felhők egyre sötétebben lettek, s az ég is néha-néha megdörrent, s látszódott egy kis villám is a felhőkön túl. A város utcáin szinte alig voltak, mindenki behúzódott a vihar elől valahova. Nem tudom, de érdekes a Japánok előrelátása. Mindig behúzódnak a vihar előtt legalább fél órával. Ezt még Sam mesélte első nap, mikor a hotel recepciósa elmondta neki a Tokyo béli szokásokat, hogy mit kell tenni az esetén, ha véletlenül nem érnél haza a vihar előtt. Viszont ha Sam abba az erdőbe van, akkor ott mindennaposak a viharok, szóval nem húzza sokáig. A belváros közepén letértünk egy kis szűk útra, ami kivitt a városból. Onnan körülbelül tíz kilométernyire állt az a hotel, ahol a húgom is megszállt. Az erdő pedig tíz perc gyaloglásnyira van a szállodától.

- Köszönöm szépen a fuvart - nyújtottam előre a pénzt, mielőtt kiszálltam a kocsiból. 

- Igazán nincs mit. Vigyázzon magára és találja meg a testvérét - mosolygott, miközben jobb kezem két tenyere közé fonta. Rámosolyogtam, majd kiszálltam az autóból minden cuccommal együtt. Mikor elhajtott a sofőr, szomorúan néztem a kocsi után. Ahogy körbenéztem, rögtön az jutott eszembe, hogy ez a hely még hátborzongatóbb, mint ahogy azt leírták. Mindenhol sötétség, csak az útszél menti lámpák világítanak valamennyire, na meg a hotel felirat pislog az emeletes házra kitűzve, körülbelül öt méter magasan. Viszont ez a pislákolás sem húzta már sokáig. Mikor a bejárati ajtóhoz értem, kialudt, így már csak a recepcióról való kevéske fény szűrődött ki az ajtó kis ablakán. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, az nyikorogni kezdett, s még horrorisztikusabb helyzetet teremtett. Azt tudtam, hogy élőben sokkal másabb minden, de, hogy ennyire, az képtelenség. Nem tudom, Sam hogy bírhatta itt. Ahogy beléptem az ajtón és letettem a lábam a padlóra, egy kisebb porfelhő követte minden lépésem. A nő a papírokat forgatta pultja mögött. Megállítottam az állvány mellett a bőröndöm, s köhintettem egyet. A nő csak tovább lapozta a papírokat, mintha meg sem hallotta volna. Másodszorra a pult szélén levő csengőt nyomtam le, mire a nő felkapta a fejét.

- Üdvözöljük a hotelban! - húzódott széles vigyorra a szája. 

- Jó estét. Sam Mowbray nővére vagyok, Jay - nyújtottam a pult felett át karomat, de a nő elutasítóan nézett rám.

- Van valami bizonyítéka, hogy tényleg a nővére, s nem valami bérgyilkos? - kérdezte alig kilátszódva a kis övezete mögül a mindössze százhatvan centi magas körüli nő, kissé fúrcsa és komor fejet vágva. Hozzám képest, egy igazi törpe. Nagy levegőt vettem, s lehajoltam a táskámhoz. Kikutattam a pénztárcám és az irataim. Kicsit idegesen éreztem magam. Szinte majdnem ugyan úgy nézünk ki a húgommal, csak annyi a különbözés, hogy az ő haja fekete, az enyém pedig szőke és én  szemüveget viselek. Miután kiszedtem az összes iratot az irattartóból, odavágtam a nőnek az asztalra.

- Merre van? - kérdeztem kicsit magasabb hangnemen, miközben a nő az igazolványokat nézegette.
- Azt pontosan nem tudom. Még a férjem mondta, hogy egy sátorral távozott és egy hatalmas hátizsákkal. A többi dolga pedig itt van még a tizenkettes szobába -n szedte össze és nyomta kezembe a műanyag cuccokat, majd indult meg az emelet felé. Ahogy felértünk szembe találtuk magunkat az ő szobájával - Parancsoljon.

- Köszönöm. Majd még szeretném a segítségüket kérni, ha lehetséges - álltam be az ajtón túlra kulccsal és minden cókmókommal együtt. Rámosolyogtam az őszülő nőre, s becsuktam az ajtót. A kis szobával szembe fordultam. Két ágy volt összetolva. Azok mellett egy kis éjjeli szekrény volt mindkét oldalon, tetejükön egy-egy lámpával. Fehér lepedővel, takaróval és párnával voltak ellátva az ágyak. A szoba falai szintén fehérek voltak, habár inkább kinézett szürkének a kicsit rossz minőségű világítás miatt. Az ágyak felett egy festmény díszelgett félredőlve, ami egy cserép virágot ábrázolt rózsaszínbe és pirosba pompázva, míg a háttere tele van felhővel, a festővászon negyedéig pedig füves, homokos partszerű. De ezt a képet sem mondhattam teljesen tisztának, mikor végigsimítottam rajta. Az ágyakkal szemben a bal sarokban volt a tv egy állványon elhelyezve. Előtte ott volt a távkapcsoló és húgom telefonja. Amint megláttam, odasiettem a telefonjához. Fel akartam oldani, viszont nem sikerült, megváltoztatta a kódját. Eddig egy "S" betű volt, most viszont akárhogy is próbáltam, semelyik kód sem volt jó. Ismét körbenéztem a szobában és az ágy alatt egy pántot láttam a sötétben. Lehajoltam, s kihúztam a nagy bőröndjét, amiben már csak pár ruhája maradt. Eközben odakint már szakadt az erdő, néhány jégdarab kopogott az ablakon. A villámok gyönyörűen cikáztak az égen. ahogy szinte majdnem földet értek a közeli Aokigahara erdőben. Ekkor még nem is jutott eszembe, hogy Sam abba a szörnyűséges erdőben bóklászik.

Eközben odakint már szakadt az eső, néhány jégdarab kopogott az ablakon. A villámok gyönyörűen cikáztak az égen. ahogy szinte majdnem földet értek a közeli Aokigahara erdőben. Ekkor még nem is jutott eszembe, hogy Sam abba a szörnyűséges erdőben bóklászik.

Egy pillanatra, mintha minden megállt volna körülöttem, ahogy a kezembe vettem Sam laptopját, amit szintén a bőröndjében hagyott itt. Felnyitottam és megnyomtam a bekapcsoló gombot. A laptop jobb felső sarkába egy közös képünk volt ragasztva szigetelőszalaggal. Még apa csinálta rólunk azt a képet, mikor egy túráról tartottunk hazafele. Hátulról készült a fotó, még dugiban csinálhatta. Sam-mel fogjuk egymás kezét és sétálunk előre a hatalmas hátizsákjainkkal hátunkon. Most, hogy így visszaemlékszem, akkor estünk majdnem bele a várostól nem messze levő folyóba, aminek egy vízesés a vége. Ahogy néztem a képet, könnycseppek nőttek a szemgödreimbe, s lassan kúsztak le arcomon. Bár rengeteget veszekedtünk a szüleinkkel, attól még szerettük őket, sőt.  Hiányoznak azok a régi szép idők.

Miután alábbhagyott a könnyezésem, kutatni kezdtem a dokumentumok között. Minden mappát egytől-egyig végigolvastam. Volt, amelyikben csak pár szó állt, amivel egy másodperc alatt meg tudott síratni, s volt, amelyikben egy novellányi. Az egyikben viszont megrettentő tartalmakat találtam.

2019. 09. 28.
Reggel 8 óra;
Tokyo, Aokigahara hotel

"Drága testvérem, Jay,,,,

...a szokásos erőteljes, reggeli szél üvöltésére ébredtem.  Ismét minden szanaszét volt a szobámban, mint minden reggel, mióta itt vagyok. Nem tudom, hogy történik ez az egész, de nagyon furcsa. Az eddig oké, hogy egy átkozott erdő mellett vagyok, ami tényleg átkozott, viszont nem szeretnék itt meghalni, s nekem ez a sok furcsa dolog sem tűnik rokonszenvesnek, ami ebben a hotelban történik. Tele van a hotel furcsa emberekkel, akik rögtön az első napon összecsomagolnak, s bevonulnak az erdőbe.Ezért ma úgy döntöttem, hogy levonulok, s megkérdezem a hotel vezetőjét, hogy mi a lószar folyik itt ebbe a hotelba, mert hogy akik eddig abba az erdőbe bementek, azok vissza nem jöttek, s kezdek félni, hogy engem is magával ránt, ha esetleg valami természetfeletti dologról lenne szó. Pár perc gondolkodás után végül belevetettem magam a gondolatmenetem rengetegébe, s kikászálódtam az ágyból, ami meg kell vallani, nem a legkényelmesebb volt. A vas minden éjjel szurkálta az oldalam, s ez miatt kisebb lila foltok jelentek meg a helyén. Viszont az én részemről nem is volt baj, legalább kevesebbet kellett magam vágnom, mert éjjelente az a szurkálás is elég büntetés volt a szüleim haláláért. Tudom, hogy én okoztam a bajt, s még Jay sem győzhet meg arról, hogy nem én voltam a hibás. Tovább kellett volna bent tartanom őket, s akkor talán otthon maradtak volna velünk. De ahogy kimásztam ma reggel az ágyból, valami rettentően rossz szag facsarta meg az orrüregeimet. A hátam mögé néztem, majd le az ágy alá, de ott sem találtam semmit. Megdörzsöltem a csipától szinte alig nyitódott íriszeim, lábam a fekete mamuszomba - bár inkább hasonlít egy papucsra -, bújtattam és felálltam. Odasétáltam a szekrényhez, ami az ajtó mellett volt. Ahogy közeledtem ahhoz a romhalmazhoz, egyre jobban éreztem a bűzölgő szagot, amit az ágynál is. Számat lefele görbítettem, ahogy odaléptem a szekrényajtó elé. Valami irtózatosan orrfacsaró aromát éreztem. Lenéztem a lábamhoz, s valami pirosas sárgás folyadék folyt ki a szekrény aljából.
Mikor kinyitottam a szekrényt, a levegő megállt körülöttem, s az idő is. A második polcon egy fekete macska feküdt holtan. A vér ömlött a szájából és a gyomrából. Belei szanaszét lógtak, s a kajamaradék sárga leve csöpögött ki belőle. Ösztönszerűen sikítottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Aki ismer, mindenki tudja, hogy a macskák a mindeneim, a rémálmom pedig egy halott macska. Nem akartam hinni a szememnek. Becsaptam magam előtt az ajtót, s odarohantam az ágyra, s rávetettem magam. Sírásban törtem ki, nem hittem a szememnek. Akárhogy sikítottam, senki sem jött be a szobába megnézni, hogy mi történt. Pár perccel később összeszedtem minden erőmet, s visszatotyogtam a szekrényhez. Nagyokat nyeltem, mielőtt kinyitottam az ajtót, amiből a macska belsőségei folytak ki. Jobban szemügyre akartam venni szerencsétlen állatot.

Az ajtó nyitva áll előttem, én pedig csak bámulom az állatot már vagy tizenöt perce. Ahogy jobban megnéztem magamnak, még félelmetesebb volt, s a hányinger kerülgetett az alvadt vér láttán. Az állat szeme végiggurult a polc szélén, s leesett a lábam elé, majd onnan begurult az ajtó alá. Rettenetes érzés fogott el. Mintha egy villám csapott volna be az agyamba, úgy lüktetett a fejem. Szédülés fogott el, s egy pillanat alatt az ágyam mellett találtam magam a földön feküdve. A fejem szúrt, mintha szegeket ütnének belém. " 

Abban a pillanatban döntöttem el, hogy benyitok abba a szekrénybe. Rápillantottam a poros, kopott fehér, de inkább már fekete szekrényre, amit egy térkép szerű, szinte gif formátumú papír díszített a jobb ajtaján. Amikor a szekrényt kinyitottam néhány csomó állatszőrt találtam a polcon. 
A por hatalmas mennyiségben állt az állványokon. Pár régi, egérrágta ruhadarab is volt még a felső polcokon. A többi gondosan letisztítva, melyeken húgom ruhái hevertek szanaszét. Jellemző rá, hogy minden tiszta, körülötte mégis minden rendetlen.Ahogy végignéztem a vállfás részen, kisebbfajta undorérzet fogott el. Minden ruhájára rá volt száradva a vér, amit itt hagyott maga után.